és vala Isten a kezdetektől,

vala a semmi, vala a minden,

született az idő-végtelenből,

és látá Isten: egyedül vala…

mert nem volt az idő, sem anyag,

sem lét, csak ő, az isteni mag…

teremté hát Isten az eget és a földet, és

hozzá sok fénylő csillagot gyúrt,

meg rideg gömböket, kőből sziklákat az űrbe

görgetett, és a fény kíváncsin szaladt, a

földből néma víz fakadt, ott fent az ég,

itt lent a föld forrt, bugyogott, a sötétet

kergette a száguldó fény, és a fényt

eltakarta a néma sötét lény, a föld

mederbe kergette a vizet, és a víz

hullámai marták a jajongó földet, és a

végtelen űrben száguldott a sáros,

haragos föld… és megteremté az időt,

mint óriás óra fényes mutatója jár körbe

az égen a Nap, és éjjel a Hold, és az idő,

a testetlen, mégis létező hatalmas új erő

megteremté az életet, jut belőle

mindennek egy apró szelet, és vele

megteremté a végtelenné vált halált…

körbenéz, és látá, amit tett

nagyon jó, s igen elégedett…

és lőn új nap, és Isten a földre szórta

magját, füvet terem már a föld, és fát,

s az elemek haragját csitítja a néma táj,

és a fű, a fa magot terem, és a földön

csillan a fény, csordul a víz, és susog a

hírvivő szél, viharrá dagad, korbácsol

vizet, tép gyökeret, mely azért is a

földbe mar, s a föld jajong…

és Isten beveté a földet állatokkal,

mert túl nagy a csend, túl nagy a rend,

és Isten unta a földet, hát teremté a vízbe

a halakat, a földre csúszómászókat,

vadakat, az égre repdeső madarakat,

és azok szelídek voltak, nem ütöttek,

nem karmoltak, szelíden falták fel

egymást, mert élni akartak, és

sokasodtak, és faltak, és sokasodtak,

hogy magukból enni adjanak…

látá Isten, hogy mit teremtett

igen jó, s nagyon elégedett…

szép a föld, és érdekes,

lenni szeretnék én a földön,

mondá az Isten, és képére teremté az

embert, hogy uralja itt lent a tengert,

a földet, az eget, hogy személyesen

tegyen rendet, teremté hát a férfit,

és a nőt, ad nékik erőt, rettentő erőt,

s az igába hajtja a földnek

teremtményeit, szaggatá a fáknak

gyümölcseit, és öli a barmokat,

öl, ha fél, azért, s ha félik, hát azért,

magáért a szörnyű életért,

és szaporít, és szaporodik,

és uralja a föld minden szegletét,

s éli életét, harcra kél mindenekkel,

növénnyel, állattal, az elemekkel,

és önmagával, az emberrel

magával, az Istennel…

és az idő millárdja száguldott,

s látá Isten, túl nagyot alkotott…

és vala a kezdetektől Isten,

és lészen ő örökkön örökké,

mert ő a semmi, és ő a minden,

de Isten nagyon egyedül vala…

Attilára gondolok

           József Attila emlékére

én csak szerényen

itt ülök a szobában

a csendet csak néha

pattintja szét egy öreg

szekrény reccsenő jaja

Attilára gondolok

egy könyvet lapozok

némán rebegi szavait szám

s letörlöm görbe ujjammal

a sárga lapra lehullt könnyet

„Felelj -

innen vagy?

innen-e, hogy el soha nem hagy

a komor vágyakozás,

hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,

kikbe e nagy kor beleszorult

s arcukon eltorzul minden vonás?”

az újságok mind

őt dicsérik - én nem teszem

magamban emlékezem

eddig szerettem verseit

eztán is ezt teszem

engem nem érdekelnek

a sanda pletykák

köpködő viták

hogy hőbörgő kibírhatatlan

hogy kommunista és vad

egy nagyképű svihák

engem szavai érdekelnek

megszökő vágyakat ölelő szavai

anyját sirató szavai

a semmibe kitárt karjai

a fortyogó szavak

a csattanó pofonok

mit adott

nem mit kapott

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.”

én csak szerényen itt ülve

csendben gondolok Attilára

és nem megyek hazudni

dohos pincékbe

nyikorgó mozikba

pállott színházakba

sznob klubokba

hogy mennyire ismerem

hogy mennyire szeretem

hogy ő az istenem

csak csendben olvasom verseit

s letörlöm magamban könnyeit

letörlöm jajongó könnyeit

„Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.

Magad vagy, mondták: bár velük

voltam volna én boldogan.

Így éltem, s voltam én hiába,

megállapíthatom magam.

Bolondot játszottak velem

s már halálom is hasztalan.”

én nem másolom verseit

az ő verse az övé

az ő halála az övé

minden igaza az övé

minden tévedése az övé

én csak csendben emlékezem

négy falat magam köré zárok

némán lapozom könyveit

s miközben letörlöm

szökdöső könnyeim

s miközben letörlöm

megkerült könnyeit

őt magam mellett látom

és némán hallgatom szavait

„Igazi lelkünket, akárcsak az

ünneplő ruhákat gondosan

őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az

ünnepekre.”

2005. 04. 11